Nyomtatás

Kulturális evidencia – mindenki csak a saját füstjét szívja!

Írta: Szdv.hu Dátum: . Rovat: Hírek

Kulturális evidencia – mindenki csak a saját füstjét szívja! A dohányosok jelentős része úgy véli, hogy a dohányzása magánügy, ne szóljon bele senki. Ha majd egyszer úgy dönt, hogy abba akarja hagyni a dohányzást, akkor majd leteszi a cigarettát. Ha ez nem megy egyedül, akkor talán majd kér segítséget a leszokáshoz.

A fentieken lehet vitatkozni, de kétségkívül van igazság is abban, hogy egy felnőtt embernek legyen joga eldönteni, rá akar-e gyújtani egy szál cigarettára, el akar-e szívni egy pipa dohányt, vagy szeretne-e együtt vízipipázni a társaival.

Ugyanakkor bizonyítékok sokasága támasztja alá, hogy a dohányfüst nemcsak a főfüstöt beszívó aktív dohányosra veszélyes, hanem azokra is, akik – legyenek egyébként dohányosok vagy nemdohányzók – dohányfüstös levegőt kénytelenek belélegezni.

A dohányfüst nem válogat, és mint jól nevelt gáz, egyenletesen kitölti a rendelkezésére álló teret. Egy demokratikus gáztól elvárható, hogy mindenkinek egyformán jusson belőle. De vajon akarja-e mindenki más füstjét szívni?

Kulturális evidencia, hogy nem szándékosan sem ártok másoknak, nem kényszerítek mást a saját cigarettám füstjének a belégzésére. Mit is jelent mindez? Nem gyújtok rá mások mellett a buszmegállóban, nem dohányzom egy épület bejáratánál, nem cigarettázom olyan zárt helyiségekben, amelyekben mások is vannak, vagy bármikor bejöhetnek oda. Nem természetes az, ha a családommal beülök egy étterembe, és a mellettünk lévő asztalnál rágyújt valaki, mert ő éppen befejezte az ebédjét, vagy meghozták a kávéját.

Kulturális evidencia, hogy meg sem kérdezem, rágyújthatok-e, ha éppen dohányozni szeretnék, hanem keresek egy helyet, ahol senkit sem zavarhat a cigarettafüstöm, és ott gyújtok rá. Attól, hogy mások gátlástalanul dohányoznak ott, ahol jelenleg még szabad, nem jelenti azt, hogy ezt helyesen teszik.

A lemaradásunk több mint 20 év az Egyesült Államokkal szemben. Ott ma már szinte titkolják az emberek a dohányzásukat. A sikerorientált fiatalok körében a cigarettázás a vesztesek jellemzője (only loosers smoke).

1988-ban a kaliforniai törvényhozás megszavazta, hogy 0,25 dollárral emeljék meg a cigaretta adóját, és az így befolyó többletnek a negyedét (kb. 15 forintot) a dohányzás visszaszorítását célzó programra fordítsák. Ennek keretében az egész államra kiterjedő médiakampány indult, anyagi támogatást nyújtottak a helyi egészségügyi intézmények, a civil szervezetek, az iskolák és a veszélyeztetett populációkkal foglalkozó szervezetek részére. A magyar viszonyokhoz képest rendkívül bőséges anyagi források sem tették lehetővé, hogy a mintegy 4 millió kaliforniai dohányos egyformán részesülhessen az orvosi ellátás keretében nyújtott hatékony leszokás-támogatásban.

A California Tobacco Control Program (CTCP) elsődleges célja a dohánytermékek fogyasztásának és a dohányzás okozta betegségek számának a visszaszorítása volt. A kampány sikerének a kulcsa a dohányzással kapcsolatos szociális és viselkedési normák megváltoztatásában rejlett. El kellett érni, hogy a nemdohányzás legyen a követendő életforma. A fiatalok ne akarjanak cigarettázni, a már dohányzók pedig le akarjanak szokni. Ennek szellemében a lakosság támogatásának megnyerése érdekében indított masszív médiakampány mellett a dohányfüst visszaszorítását célzó jogi szabályozást vezettek be. A CTCP prioritásai közé tartozott a passzív dohányzás visszaszorítása, azaz a környezeti dohányfüst elleni védelem, a dohányipari lobbi befolyásának a visszaszorítása, illetve a dohánytermékekhez való hozzáférés korlátozása.

A felmérések fényesen bizonyították a CTCP sikerességét. A dohányosok aránya és az egy főre eső cigarettafogyasztás évről-évre csökkent. A dohányosok számának csökkenésével együtt a többi államhoz képest Kaliforniában jelentősen csökkentek az egy főre eső egészségügyi kiadások is. A dohányosok számának csökkenésében a program preventív hatása (azaz kevesebben szoktak rá a cigarettára), illetve a terápiás hatása (többen szoktak le a cigarettáról) egyaránt szerepet játszott.

Az egyes tagállamok eltérő gyakorlatot folytattak a dohánytermékek adóztatásával kapcsolatban. Voltak, amelyek emelték, és voltak, amelyek csökkentették a cigaretta adótartalmát, ezzel együtt az árát. A dohánytermékek árának emelkedése rövid távon jelentősen emeli a dohányosok leszokási kedvét, főleg a fiatalabb dohányosok körében. Az adóbevételek megtartása érdekében az egyes államoknak érdekében is áll a lehető legmagasabb adótartalom érvényesítése.

Hosszabb távon viszont sokkal inkább lehet számítani a viselkedési normák dohányzástól taszító erejére. Kaliforniában a 2000-es évektől már nem emelték tovább a cigaretta árát, mégis tovább csökkent a dohányosok aránya.

Az Egyesült Államokban az értelmiségiek között ma már csak elvétve találkozunk dohányossal, a dohányos orvos pedig ritka, mint a fehér holló. Megkérdezni azt, hogy „Rágyújthatok-e?” már-már sértés számba megy, olyan, mintha azt kérdeznék, hogy „Megmérgezhetlek-e a cigarettafüstömmel?”.

A fejlett világ értelmisége számára ma már kulturális evidencia, hogy nem kényszerítjük másokra a saját cigarettafüstünket, és nem is hagyjuk, hogy más ránk kényszerítse az övét.

Dr. Mucsi János, Gödöllő
(a közlemény eredetileg az AmegA folyóirat 2010. évi 3. számában jelent meg. Teljes terjedelmében átvéve a kiadó engedélyével)

Forrás:
Tobacco Control 2010;19(Suppl 1):i56-i61. doi:10.1136/tc.2009.031047

...

Cikk olvasása az eredeti oldalon...